Búcsúbuli

Szerencsére a koronavírus miatti szabályozások épp Emma búcsúbulija előtt enyhültek. Így mi, a szülők is részt vehettünk rajta.

Az ünnepelt ilyenkor apró ajándékkal szokta meglepni a csoporttársait. Ezt a kis csomagot már napokkal előbb elkészítettük.

Napközben a szokásos programokat élvezhették. Meglátogatták a közelben levő állatfarmot. Ott megitatták az állatokat. Ez a hét a foglalkozások hete volt. Aznap épp egy rendőr vendégeskedett náluk. Ő mesélt a foglalkozásáról. Megcsodálhattak egy igazi rendőrautót. 

Az utolsó 15 percben történt Emma ünneplése. Ekkor érkeztünk meg mi is. 

Énekeltek, táncoltak. Emma a papír tortán elfújta a gyertya alakú lámpákat. 

Ami nagyon szimpatikus volt:

Megkérdezték Emmát megengedi-e, hogy a többi gyerek táncoljon vele. – Igen volt a válasz.
Ezután megkérdezték a gyerekeket egyesével, hogy ők szeretnének-e Emmával táncolni. Volt, aki szeretett volna, volt, aki nem. Mind a két válasz teljesen oké volt.

Ismét Emmát kérdezték: Megengedi, hogy a gyerekek megpuszilják vagy megöleljék? Mind a kettőre igen volt a válasz.

Ezután a gyerekeknek több opciót kínáltak fel:

• Megpuszilhatják Emmát.
• Megölelhetik.
• Kezet foghatnak vele.
• Puszit dobhatnak a távolból.
• Integethetnek.
• Semmit nem tesznek.

Senki nem volt semmire sem kényszerítve és minden megoldás teljesen okés volt. Nem nevettek ki senkit.

Ez szerintem itt kezdődik. Már a pici gyerekeket sem kellene arra kényszeríteni, hogy valakit megpusziljanak, megöleljenek, ha nem akarnak. Arra sem kellene őket kényszeríteni, hogy hagyják magukat megpuszilni, megölelni, ha nekik ez nem jó, nem kényelmes.

A táncolás, éneklés, puszilkodás után kiosztotta az ajándékokat. A csoport “ajándék dobozából” ő is választhatott egyet.

A tanárnéniknek/bölcsisnéniknek/pedagógusoknak – mi egyszerűen tanárnőnek hívjuk őket. Szóval ők egy-egy lapot kaptak tőlünk.